Egy petíció margójára

A petícióban felsorolt jelenségek leírásával és a kutatásfinanszírozásra vonatkozó javaslatokkal szinte szóról szóra egyetértek, de úgy látom, hogy a petíció nem megfelelő eszköz a változások kivitelére, ezért annak aláírásától tartózkodtam.

Úgy vélem, kutatóként indokolnom kell e renitensnek látszó lépést, hiszen óránként százával jelentkeztek a magyar kutatók, egyetemi oktatók és doktoranduszok a petíció aláírására.

2005. november 30-át írtunk, amikor a felhívásról értesültem. Az Országgyűlés éppen az előző napon fogadta el a jövő évi költségvetés sarokszámait, így a továbbiakban már csak fejezeteken belüli átcsoportosításokra adódott lehetőség. Ez annyit jelent, hogy például az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok (OTKA) által finanszírozott kutatási projektek akkor kaphatnak több pénzt, ha az Akadémia - ami az OTKA-költségvetés kezelője - valamely más területről átcsoportosít. Ettől azonban a helyzete nem fog alapvetően változni. A kezdeményezést ezért némiképpen későinek érzem, és nem vagyok biztos benne, hogy a fentiekkel az aláírók nagyobb része tisztában van.

Az utóbbi években 4-5 hasonló kezdeményezést láttam. Mindnek az a közös vonása, hogy az aláírók mintegy felvilágosítanak egy felvilágosulatlan miniszterelnököt (minisztert, államtitkárt stb.), hogy milyen is a helyzet. Nos, ne legyünk naivak: ezek az emberek ezt nagyon jól tudják, legfeljebb nem érdekük foglalkozni vele. Mi, kutatók viszont mintha szeretnénk hinni, hogy létezik a "nagy vezető", aki csak azért hibázik, mert valamiről nem tud - de ennek a hitnek az erősítésével önmagunkat csapjuk be.

Magyarországon élünk. Kis hazánk óhajtott már a vas és acél országa lenni, aztán volt magyar ezüstünk alumínium képében, eocénprogramunk, olefinprogramunk és még sok hasonló, kifejezetten az extenzív növekedést célzó tervünk. Meg volt egy high-tech irányba tapogatózó Mikroelektronikai Vállalatunk, amit elfelejtettünk újjáépíteni, mikor leégett.

A vezető pártokat körülvevő gazdasági lobbi résztvevői jórészt ingatlanügyletekkel, autópálya-építéssel, bányaüzemeltetéssel, erőművi beruházásokkal alapozták meg karrierjüket. Egyetlen olyan vállalati szakemberből nem lett még Magyarországon országos gazdasági vezető, akinek a vállalkozása alapvetően függött volna a kutatási eredményektől. Sőt, olyan nagyvállalatunk sincs, ahonnan ilyen vezetőt országos szintre lehetne emelni. Nincs is arra példa a magyar gazdaságban, hogy az árbevétel-arányos K+F ráfordítás legalább nagyságrendileg összevethető lenne a márkaneveik alapján jól ismert külföldi vállalatokéval. Pont ezért nincs olyan személyiség sem a magyar gazdaságban, aki fehér asztal mellett időben oldalba bökne egy miniszterelnököt, mondván: "Nem kellene elsorvasztani a tudományos kutatást, mert akkor én tönkremegyek." Ezek a személyiségek a nálunk szerencsésebb és fejlettebb országokban megvannak. Ezért ott nem is olyan alapvető kérdés, hogy a kutatók érdekérvényesítő képessége önmagában milyen, mert van, aki mögöttük áll - igaz, saját érdekből és nem a tudomány szeretete miatt.

Egy internetes petíciótól a miniszterelnök nem fog a fejéhez kapni. Egy udvarias válaszra számíthatunk egy titkárság valamely munkatársától (esetleg a címzett aláírásával).

Tegyük fel magunknak azt a kérdést is, hogy a társadalommal miért nem vagyunk képesek megértetni a kutatási befektetések jogosságát. Íme, egy lehetséges válasz:

A közoktatásban a természettudományos tárgyak óraszáma és azzal együtt oktatásuk színvonala évek óta csökken. A fizika, kémia, biológia úgy él az érettségizők fejében, hogy az valami nagyon nehéz és elvont dolog. Mintha az emberek nem is akarnának tudomást venni arról, hogy a minket körülvevő "bonyolult" dolgok (számítógépek, gyógyszerek, műholdak, mesterséges anyagok stb.) szintén emberi alkotások. A matematikaérettségi megmarad kényszerű rossznak, miközben kifejezetten divattá vált azzal dicsekedni, hogy mennyire nem ért valaki a tudományhoz. Micsoda paradoxon, hogy az átlagember politikai kérdésekben ugyan hallgat egy napilapban publikáló professzor véleményére, de cinikus távolságtartással viszonyul a tudomány és a technika eredményeihez, és szívesebben hisz a kereskedelmi média jól fizetett sarlatánjainak, mint az elismert diplomás szakembernek.

A tudományos kutatói réteg Magyarországon egyszerűen nem konfliktusképes. Nincs ugyanis a nemzeti jövedelem termelésében olyan számottevő ágazat, amelynek megingása legalább ijesztő lehetne a mindenkori politikai vezetésnek. Nincs hazai high-tech szektor, és a nálunk megtelepedett külföldi tőke is kevesebb fejlesztési tevékenységet hozott be, mint akárhol a régiónkban! Ezek után hiába is érvelünk a tőkebeáramlás nagyságával, minőségi változás ettől még nem következik be.

A kutatók nem is képesek a társadalommal megértetni, hogy ún. követeléseik alapjaiban különböznek sok más ágazatétól (sértődés ne essék, pl. a mozdonyvezetők bérköveteléseitől). Az átlagember egyszerűen nem látja, hogy nem bérkövetelésekről van szó, hanem arról, hogy a minőségi, tudásalapú fejlesztést igénylő szektornak követelnénk olyan helyet a magyar gazdaságban is, mint amilyennel ez a szektor rendelkezik a nálunk fejlettebb gazdaságokban. A hasonló petíciók azt az óhajunkat fejezik ki, hogy az extenzív növekedési pályáról végre tartós és számottevő előrelépést jelentő intenzív növekedési pályára állhassunk át. Ez az üzenet azonban nem hatol át a felszínen.

Nem egyetlen embert, a petíció címzettjét kell meggyőzzük. Az egész társadalom számára kell olyan nagy léptékű felvilágosító munkát végeznünk, amire még nem volt példa az állami-politikai szektoron kívül eső propagandamunkában. El kell érni, hogy a tudomány javára fordítandó költségvetési kiadásban az átlagember ne csak azt lássa, hogy emiatt nem jut "másra".

A késő kádári idők "termelőerővé váló tudományától" napjaink "tudásalapú társadalmáig" hosszú út vezet, de a lényeg változatlan. Ez pedig az, hogy ha a tudományos kiadások hiábavaló ráfordításoknak látszanak egy gazdasági vezető szemével, akkor ezeket éppenséggel nem visszaszorítani kellene, hanem ráébredni, hogy ez a gazdaság helytelen szerkezete miatt van így, és a nemzetgazdaság szorul reformra, nem a tudomány.

Világos, hogy a magyar gazdaság szerkezetét nem a tudományos kutatóknak kell egymagukban átalakítaniuk. De ahhoz sokkal hatékonyabban hozzájárulhatnának, hogy a társadalom megértse a szerkezeti változtatások szükségességét. Ez eddig nem sikerült.

A szerző az MTA Szilárdtestfizikai és Optikai Kutatóintézet tudományos főmunkatársa

(forrás: http://www.nol.hu/cikk/388823/)